mosolygós

Szeretem és nem akarom elveszteni. Ő a végzetem. Meg kell nyugodnom, és nem a ossz dolgokon rágni magamat. Ma talán valamivel bizakodóbb vagyok mint eddig. Néha tényleg teljesen normálisnak érzem a kapcsolatunkat. Jó lenne ha ez mindennapos lenne. Ha minden nap egy picivel pozitívabban állok a dolgokhoz, talán jótékony lesz mindenre. Egy év. Két éve ismerem, és lassan elmondhatom hogy egy éve a mindenem lett. A legjobb barátom, a szerelmem, az egész életem. :) <3

surprise surprise.

Néha ugy érzem minden rendben van. Talán csak el kéne hinnem hogy tényleg így van. Még mindig nem tudom eldönteni. Közeleg a következő vízválasztó, és nem tudom hogy érzem magam. Micsoda ez már :D Boldognak kéne lennem hogy egy éve összejöttünk. Nem vagyok. Ha visszatekintek erre az évre, nem olyan rózsaszín mint az elején volt. Sőt, minden csak nem szép. Az a sok rossz dolog annyira berondított mindent. Legalábbis az én szememben mindent tönkretett, úgy érzem elparazoltam egy évet, egy komplett bizalmat, és az is lehet hogy még a fiatalságomat is erre áldoztam. Olvastam, hogy akkor hoztam jó döntést, ha a szívem megnyugodott. Az enyém soha nincs nyugton. Akkor mivan'? Soha nem hoztam jó döntést, azvan'. Szarban vagyok nem tagadom. Kérdés hogy benne maradok-e, és elviselem hogy ez a sorsom, vagy kikecmergek belőle, amitől félek. Olyan sokáig lebegtem a fosban, hogy nem tudom milyen amikor tiszta az ember. Nem tudok elszakadni tőle.

Bárcsak lehetne mégegy életem. Nem olyan mint a titkosügynököknek, hanem tényleg mégegy. Ezt a meglévőt hagynám a francba, és tök előlről, üres lappal, frissen fitten boldogan, magabiztosan újrakezdeni mindent. Egyedül természetesen.
Vagy talán csak be kéne fejeznem az ábrándozást, és beletörődni hogy nem lehet már változtatni azon amik megtörténtek. Hiába rágom csavarom nyúzom, meg-tör-tént. :( Tényleg túl sokat ábrándozok. Nem a aló világban élek, legfőképp azért vagyok buta, naív, kijátszható, és immár hozzácsaphatom azt is hogy reményvesztett.

IDEGIDEGIDEG

Nem jó semmi. Nem bízok meg benne és nem tudom meddig tart még ez az egész. Olyan sok problémát okoz a mai napig hogy anno nem bírt a faszával. Én nem ilyen ember vagyok, én nem tűrök el ilyesmit. Én szimplán hülye vagyok hogy annak idején megbocsájtottam neki. Bármi történik, mindig elő fog kerülni ez az egész.
Minden miatt csak magamat hibáztathatom. Én voltam a hülye, én hagytam hogy átverjen, és én voltam a világ legnagyobb idióta hogy megbocsájtottam neki, mert megsajnáltam.
Mindenért én vagyok a hibás

 

Tudatlan

Újabban arról álmodok milyen lenne ismét egyedül. Ha egyedül lennék, nem gyötörnének a gondolataim. Róla nem lennének. Pontosabban nem lennének, de elmúlnának. Ameddig együtt vagyunk, nem szűnnek. Hiába gondolok bele, hogy talán tényleg így van, talán tényleg a munkája miatt kell olyan sokat máahl lennie. Viszont ott motoszkál a gondolat, hogy mi van ha mégse. Mi van ha újból hazudik nekem mint a vízfolyás.
Ha családot akarok, ha tartalmas hosszú kapcsolatot, amibl később eljegyzés, házasság család lesz, akkor egyértelműen ő az utolsó reményem.
Az a probléma, hogy ez mind csak érdek. Szeretnék sok mindent, de félek lépni. Nem mehet így, ezt pontosan tudom én is, és szerintem ő is, de valamiért mégis mindig így megy ez.
Mindig csak azon jár az eszem hogy szúrhat még hátba. Mindenben a rossza feltételezem. Mindentől félek. Félek amikor tovább marad bennt, félek amikor most hétvégén is ott kell lennie. Mi van ha nincs ott, és csak jól megszervezett alibi ez az egész. Hihető, hiszen tényleg komoly a migráns probléma, és tényleg szükség van a katonákra, de mi van akkor ha mind ez az egész csak hazugság... ugyanúgy mint a többi.
Ha megint egyedül lehetnék, megint lennének barátaim. Nem lennék egyedül. Ismét úgy bulizhatnék ahogy régen is, talán boldog is lennék. Viszont az eyedülléttel sok minden más is jár. Eleinte nagyon nehéz... túl sokat gondolnék rá, túl sokszor lennék féltékeny, túl sokszor nézegetném az adarlapját. Túl soksokszor elgyengülnék. Ez sajnos ilyen. Ritka, ha hamar le lehet küzfeni ezeket. Ahoz tényleg nyomós indok kéne, hogy gyorsan felejtsek. Őt el tudnám felejteni. A szép emlékeket biztosan. A rosszakat nem, hiszen napról napra felidézem az összeset, és nem hagy nyugodni. Amit em tudnék elfelejteni, az a családja. Annyira szeretem őket. Ők soha nem ártottak nekem. Talán ez az első normális család, ahol úgy éreztem hogy minden rendben van, egyben van, nagy, és mindig úgy éreztem hogy én is szeretnék benne lenni, hogy én is ilyet szeretnék.
Túlságosan szeretem a családját, és hiába tagadom vele együtt őt is. Várom haza, mert ha itt van velem, nem csinálhat semmi rosszat. Legalábbis próbálok borzalmasan odafigyelni. Félek hogy úl naív vagyok, és megint mindent elhiszek neki. Minden hazugságos. Az eszem azt hiszi hogy igazat mond, megbánta, és hogy soha többé nem tenne ilyesmit. Ez lenne a logikus.Viszon aszívecském mást mond. Több sebből is vérzik, és ezek olyan sebek, amik soha nem fognak elmúlni. A szívem csak azt hajtogatja hogy hazudik, meg hogy hülye voltam hogy annyi esélyt adtammár neki. Nem érdemelete ki.... Kaptam egy rakat virágot. Ezzel nem lehet helyrehozni semmit. Nekem sokkal fontosabb lett volna, hogy ténylegesen kiálljon értem, bizonyítsa hogy mindig minden helyzetben én vagyok a fontos, és nem az hogy a többi ember őt milyen színben látja...
Annyszor megalázkodtam miatta, és voltam sokszor bunkó is, csak azért hogy bebizonyítsam ő az életem. Hányszor gondolok arra hogy butaság volt. Egész nap.
Próbálok úgy tenni mintha minden rendben lenne. Ameddig velem van, addig megy is, de amikor egyedül vagyok, úgy érzem mintha ez kéne nekem. Egyedül. Soha többé nem engedném hogy bárki is olyan közel jöhessen mint ő. Már tudom hogy nem szabad kockáztatni... És nem csak kockáztatni nem szabad, szeretni sem szabad. Legalábbis ennyire nem.
Az emberek mindig emberek maradnak, én is, és mindenki más is. Ha túl sokat kap a jóból, nem lesz elég belőle. Telhetetlenek vagyunk, mindent lerombolunk ami lehetne tökéletes is.
Itt ez a kiskutya. Rám néz, és tudom hogy ameddig csak él, hálás és szeretni fog minden erejével. Az ő szemében olyan egyértelmű minden.  Egy icipici egyszerű oka van, nem ember. Nem önző, nem telhetetlen, nem akaratos. Ő angyal, az már biztos. Ugyanez vonatkozik mindenre és mindenkire.... a tengerimalacka, a cicákra, a régi kis hörcsögeimre, bármilyen kis és nagy állatra.

Nagyon elkalandoztam ami azt illeti.
Nem tudom hogy amiket álmodok rosszak, vagy jók. Hiányoznak a barátaim, hiányzik a régi társasági életem, hiányzik amikor a legnagyobb problémám valami jelentéktelen kis dolog volt, és nem az hogy számoljam a napokat mióta vagyok depressziós, vagy hogy minden mozulatától féljek. Nem tudom hogy ez az élet kell-e nekem.

Csöppnyi

Csöppnyi boldogság, megszokás, felejtés, együttélés, szorongás, gyűlölet. Ha nem is ilyen sorrendben, de tapasztalom.
Amikor alszik, csak nézem, nézem és nem értem hogy a francba tudta azt tenni, ami tett. Még mindig nem vagyok túl a dolgon. Talán soha nem is leszek. Amikor viszont az a kérdés, hogy összekötném-e vele az életem, az első rekació az lenne hogy egyártelműen igen. Aztán jönnek a gondolatok. Félnék, nem tudnék úgy vele lenni, hogy tudtom 100%osan jó döntést hoztam. Nem vagyok biztos ebben az egészben. Jelenleg nem így kéne hogy álljon a helyzet. Nem így képzeltem igazából. Nem tudom lenyelniami zavar. Nem megy. Elég ritka pillanatok egyike, de előfordul hogy képes vagyok szó nélkül hagyni dolgokat. Olyankor is napokig őrlöm a dolgot. Ha nem is most, majd előkerül egy hét múlva, vagy kettő vagy egy hónap, tudja az ég. Fogalmam sincs mi lesz velünk egy ét múlva, egy hónap múlva, vagy egy évmúlva. Reménykedek abban hogy az ami örökre szól, emlékezetes lesz. És nem a rossz pillanatoktól :(
Azthittem helyre lehet állítani mindent, pedig nem. Nem tudom elhinni hogy a munkája miatt kell ilyen gyakran mennie is bárhova. Nem tudom elhinni hogy már nem szúr hátba. Sose tudja megtartani amit megígért, akkor miért lenne okom bízni benne. A szavait nem követik semmi pozitív tettek. Mindössze annyit hszek, és csak hiszem, mert nem tudom biztosan, hogy ügyesebb lett. Tudja hogy kell úgy kijátszani, hogy ne kövesse bukta. Ki tudja törölni az előzményeket, ki tudja tötölni a telefonból is a dolgait.
Nem tudok nélküle meglenni, mert félek változtatni. Családot szeretnék, de nem tudok lépni, mert félek megint felépíteni valamit.
Nem igazán látok reményt semmire.

Ami van, nem jó, és ha mindez sem lenne, nem lennék sehol. Egyedül lennék. Talán itthon sem maradnék. Nem bírnám elviselni. Nem tudom :( Én sem tudok már semmit. Pont úgy mint ő. Talán nincs rám jó hatással.

Remélem elég az a kis szeretet, ami megmaradt, hogy összekössön minket egy életre. :( Nem szeretném elveszíteni, de azt sem hogy mellettem legyen. Ez az amiből soha nem lesz kiút. Lehet hogy már akkor nem szabadott vona megesnie a szívemnek. Ha akkor kemény maradtam volna, és elengedem, akkor talán ma már boldog vagyok.

Kár ilyenekbe belegondolni, tudom hogy nem érek el vele semmit, sőt, csak rosszabb lesz. De oly mindegy. Nekem már kurva mindegy. :(