A megőrülősdi általában később szokott jönni, de ez ugye nyilván nem egy szokványos kapcsolat. A miénk egyértelműen más.
Azonban az alap problémák nyilván itt sem elhanyagolhatóak.
Fontos figyelembe venni azt, hogy bármennyire is veszek vele össze, ő  másik felem, ebből kifolyólag soha nem veszthetem el.
Mivan akkor ha még is? Amikor leereszkedően beszél, megijedek. Jó mondjuk ez éppen nem látszik mivel éppen sárkány vagyok, de egyébként belül tény hogy picit megijedek.
Én tudom hogy soha nem mondanám hogy vége, de mi van akkor ha ő igen? Ha ő haza megy...
Nem tudom mi leszmajd akkor.
Akkor is van viszont egy szint, ami nem érdekel hogy mennyire korrekt, de nem vagyok hajlandó engedni belőle.
Ha már azzaljövök hogy hazamenjek-e az éjszaka kellős közepén viharban, akkor nyilván baj van. (Nem mintha erre nem lett volna valaha példa :DDD )
Bár biztos men mennék haza. Soha többet nem megyek haza.
Úgy indultam neki ennek az egésznek, hogyha bármi van, akkor úgyis haza tudok menni. Tudok, de nem akarok.
Baromi jó nekem egyedül. Vagyis nem egyedül, de a lényeg hogy a szüleim nélkül.
Így is boldogulok. Ha életem szerelme is bedobná a törcsit, valószínűleg akkor is boldogulnék.
Egyedül én vagyok az, aki hosszútávon el tud viselni engem.
Magammal tökjóban vagyok. Az ember effektív miért baszna ki saját magával... Hát nyilván nem. :D
Boldog vagyok vele... Annyit szídtam magam amiért nem volt elég bátorságom három éve. Annyit gondoltam rá, és annyiszor álmodtam vele.
Most amikor pedig itt van, egyszerűen széthullik minden.

 

Minden nap amikor nézem, eszembe jut az a sok idő amit elvesztegettem. Most pedig itt van az az idő, amit igazán értékelnünk kellene, mégsem tesszük.
Nem teszünk azért hogy minősége legyen.
Eszembe jut mindig hogy mennyit is hezitáltam, és most teljesen mindegy, hogy akkor mennyit agyaltam ezen az egészen, amikor most itt vagyok mellette.