Megvolt a hatalmas nagy bálozás.
Én boldog voltam. Ő nem annyira. Alapvetően szerintem szépen kezeltük a helyzetet.
Nekem ő a legfontosabb a világon, és nem akarom hogy bármi keresztbe tegyen ennek.
Nem akarom elüldözni magam mellől soha.

Viselkednem kell. Nem szabad állandóan felkúrnom a vérnyomásomat 200 fölé. Ez nem egészséges. Nem szabad ennyit féltékenykednem sem. Nincs miért... Tudom hogy szeret.
Abszolút hiszek abban hogy ő az a másik fél akit nem találtak ki. Nincs semmi ami elválaszthatna tőle.
Abszolút be vagyok biztosítva, már csak ha abból indulok ki hogy tudok olyan tejbegrízt, illetve húslevest főzni, amilyet szeret. (Bár nem tudom hogy lehet olyat csinálni ami nem jó)

Ma van pont három éve amikor elhangzott a rossz döntés. Valamiért így alakult, de kár is rágódnom rajta hogy miért. Biztosan így kellett lennie. Lehet most nem lennék ilyen boldog.


Hova jutottam három évvel ezelőtthöz képest...

Lett egy szakmám, amit nem fogok soha kihasználni, de elmondhatom hogy tanultam. Ezt most nem igazán negatívnak szánom. Érdekes dolgok voltak, meg megvolt a maga szépsége, de valahogy mégsem hiszek benne hogy én erre lennék rendeltetve. Tulajdonképpen nem is tudom még hogy mire vagyok rendeltetve, de ez most nem fontos.
Lett a munkahelyem ami nem a szakmámhoz kapcsolódik, de abszolút boldog vagyok hogy csinálhatom. Szeretem és jó itt dolgozni.
Olyan munkatársaim vannak, akikkel barátságokat is kötöttem. Nyilván nem sok, de azt a pár embert tényleg jó barátnőmnek illetve barátomnak tekintem.
Van egy albérletem. Pontosabban egy fél. Ez nem nagy siker, de elszakadhattam végre a szülői vonaltól.
És hogy miért is csak fél albérletem van... mert a másik felét életem szerelme fizeti.
Végre nem féltem igazán boldog lenni.
Végre nem féltem attól hogy túl szép lehet ahoz hogy igaz legyen. Már pedig igaz. Nem kerestem problémát, nem kerestem kifogást, nem gondolkoztam semmin.

Nekem is, és neki is ez élete legszebb időszaka. Ha ez csak stagnál, már egyenlő az életreszóló boldogsággal. (mint régen simsbe :D )
Már csak néhány kis mérföldkő van vissza. Elhagyni Pécset.
Néha úgy érzem nehéz lesz, néha pedig úgy hogy könnyű lesz. Igazából ameddig nem jutok el odáig, addig nem fogom tudni igazából hogy mit fogok majd érezni.

Ott fog csak kiderülni.